Isznak-e a „zsidó farsang" ünnepén?

Zsidó hagyomány szerint talán vége a válságnak. Mindenesetre a héber naptárban az év legszerencsésebb havát írjuk. Ádár hó különlegességét a Biblia, Eszter könyvében örökíti meg. A tekercs elbeszélése szerint a zsidó nép (i.e. 450. körül) nagy bajba került, hiszen a Perzsa birodalom főminisztere, a gonosz Hámán rávette a kissé együgyű Áhásvéros királyt, hogy rendeletével tegye lehetővé a zsidó nép kiirtását. Azonban Mordeháj a zsidó bölcs és vezető, illetve unokahúga Eszter, aki időközben egy szépségverseny nyerteseként királynő lett, megakadályozzák a szörnyű rendelet végrehajtását. Végül fordul a kocka és az üldözöttek kerülnek ki győztesként, a gonoszok pedig elnyerik büntetésüket.

A zsidó hagyomány Ádár 14-én (idén március 10.), Purim (perzsául=„sorvetés") ünnepének előestéjén és napján fel szokták olvasni Eszter tekercsét, segítenek a szegényeken, megajándékozzák egymást, és fergeteges lakomát csapnak. Bölcseink még azt az ajánlást is megemlítik, hogy ilyenkor (és csakis ilyenkor) érdemes annyi lechájimot („az életre" - héber pohárköszöntés) koccintani, hogy az ember ne tudjon különbséget tenni az „átkozott Hámán és az áldott Mordeháj" között. Ádár haváról pedig az áll a zsidó tanításokban, hogy ez az év legszerencsésebb hava. Ilyenkor nagyobb a szerencsénk, minden jóra fordulhat, talán még a világválság is...

Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) szervezésében, az idei központi Purim ünnepségre, 2009.mácius 9-én este 19.30-tól, a Symbol szórakozóhely komplexumban (Bécsi út. 56.) kerül sor. Az est díszvendége és előadója többek közt: a veterán színelőadó sztár Koltai Róbert.

A programban szerepel Eszter-tekercs olvasás pantomim játékkal kísérve, a rabbi ünnepi üzenete, zsidó karaoke, purimi falatok és lechájim, tánc, mulatság és persze Koltai és más előadók műsora.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk. További információ: www.zsido.com/purim.

A történelem sötét korszakaira leginkább azért kell emlékeznünk, hogy kellő tanulságot levonjuk a jelenben, hogy igyekezzünk kerülni a történelem hibáinak ismétlését. A holokauszt-emléknap idején azon kell elgondolkodnunk, hogy mi a kiváltó oka a vissza-visszatérő értelmetlen gyűlöletnek. Mi az oka annak, hogy hajlamosak vagyunk saját fájdalmainkat és hibáinkat mások számlájára írni. Meg merem kockáztatni azt a feltételezést,hogy az olyan gondolatrendszer, amely tökéletes jókra és teljesen rosszakra osztja a világot, magában hordozza annak veszélyét, hogy a velünk született önszeretetből megfosszon bennünket az önkritika és az önvizsgálat legkisebb lehetőségétől is. Ha pedig nem is feltételezzük, hogy esetleg mi is elkövethetünk hibákat, esetleg a dolgok rossz menetét nem másban, hanem saját magunkban kell keresnünk, akkor szinte biztos, hogy valaki másban, egy könnyen feláldozható bűnbakban üldözzük majd sorsunk szerencsétlenségének az okát.

Pedig nagyon fontos az önkritika. A személyes és kollektív történelmünkben mindig csak az képes a válságokat túlélni, aki magában keresi a hibákat, és azokat kijavítva képes a következő küzdelemben felülmaradni.

A zsidó hagyomány és tanítás alapja az önkritika. Izrael népe a mai napig naponta háromszor megemlíti őshazájából való száműzetését, melyért nem a rómaiakat, hanem egyedül saját magát hibáztatja: "bűneink miatt száműzettünk országunkból". A tudás alapja is az önkritika. A zsidó bölcselet alapműve, a Talmud elmeséli, hogy mikor a híres bölcs, Jochanán rabbi elvesztette állandó "vitapartnerét", nagyon sajnálkozott, ugyanis nemtalált magának olyan tanulopárt, aki elegendő kérdést és ellenvetést tudott volna érvelései ellen felhozni. Ha tehát felmerül a kérdés: milyen jelentősége van ma a holokauszt emlékének, a válasz egyszerű. Következtetéseket kell levonni. Önvizsgálatot kell tartanunk, legyünk bánnelyik oldal leszármazottai is. Nem azért, mert bánnennyire is a mi felelősségünk lenne a közel hetven éve történtek, hanem azért, mert önkritikánkkal biztosíthatjuk, hogy soha többé ne fordulhasson elő hasonló. És hogy miért tartom ezt éppen az idén lényegesnek? Válságban vagyunk, és ilyenkor még fontosabb az önvizsgálat.

Körülbelül egy évvel ezelőtt abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Magyar Hírlap szerkesztősége a 2008-as Biblia-év alkalmából felkért, hogy - keresztény teológusokkal felváltva, egy éves sorozat keretében - különböző bibliai történetek klasszikus zsidó értelmezését mutassam be. A kezdeményezést kifejezetten példamutatónak találtam, és nagyon hamar igazolódott is számomra a dolog haszna. Többen is megkerestek, és elmondták, milyen nagy hatással volt rájuk a sorozat keretében megjelent pár írás, Bibliából merített életviteli útmutatás. Később azonban azzal kellett szembesüljek, hogy a lap olyan antiszemita és rasszista publikációknak enged teret, amelyekkel nem tudok szerzőtársi közösséget vállalni. A bibliai sorozat így sajnos részemről megszakadt. Ettől függetlenül- más médiumokhoz hasonlóan - továbbra is mindig választ adtam az említett újság megkeresésére, bármilyen zsidó ügyről is volt szó, ugyanis lényegesnek tartom, hogy olvasóiknak ne a fent említett. publikációkbóllegyen az egyetlen benyomásuk a zsidóságról. Az emberek tudatlanságát kihasználó, demagógiával gerjesztett gyúlöletek egyetlen ellenfegyvere a nyitott párbeszéd és információadás. Egy pár napja azonban az MH egy kollegája megkeresett, és arra kért, hogy a holokauszt-emléknap alkalmából mondjam el, "Miért fontos ez a nap?" és " Milyen jelentősége van a mai világban? A kérdésekre válaszolva elmondtam volna, mennyire nagy felelőssége van a sajtónak is a gyúlöletkeltésben. Így a Magyar Hírlapnak is, amely olyan publikációknak enged teret, amelyek boldogtalan időket idéző logikával vezetik le például, hogy a "zsidók mohósága a felelős a jelen gazdasági válságért", vagy egyenes összefüggést látnak Hanuka ünnepe és a gázai fegyveres konfliktus között. Ezen a ponton azonban megszakította az újságíró a fejtegetésemet. Kiderült, hogy ezt már nem lehet. Meg vagyok róla győződve, hogy a Magyar Hírlap szerkesztősége nem táplál antiszemita érzelmeket. Abban is egészen biztos vagyok, hogy olvasótáborának 99 százaléka ugyancsak nem zsidógyűlöló. Az is meggyőzódésem, hogy a magyar parlamenti pártokat sem az különbözteti meg egymástól, hogy melyik "inkább antiszemita", és ami talán a legfontosabb, a magyar emberek túlnyomó többségét - a média és politika által gerjesztett hangulat ellenére - nem különösebben izgatja a "zsidóügy", nem antiszemiták, és nem az antiszemitizmus, vagy azzal szemben a "zsidópártiság" mentén határozzák meg identitásukat és világképüket.

De meggyőződésem, hogy az egészséges társadalom része a párbeszéd, a kritika és az önkritika, A Magyar Hírlap azonban valami miatt fél. Fél saját hasábjain önmagáról kritikai sorokat megjelentetni, Talán azt gondolják, hogy olvasóikkal így hitethetik el a tökéletes hitelesség képét, vagy attól tartanak, hogy a kritikai sorok folytán az olvasók elbizonytalanodnak, és soha többet nem veszik meg az újságot? Mit ér egy tucat kritikát is megfogalmazó, véleményformáló sajtótermék, ha saját magát nem engedi kritizálni? A Magyar Hírlapban mindenról és mindenkiről lehet kritikát mondani csak a Magyar Hírlapról nem? Kár...vagy mégsem? Legalább választ kaptunk arra a kérdésre, hogy "mi ennek a napnak a jelentősége a mai világban". Hogy mi? Kérem szépen, az önkritika. Régi zsidó tanítás: "Szeresd a kritikát, mert az állít az emelkedettség csúcsaira".

 

(Élet és Irodalom, 2009. február 13.)

Az utóbbi napokban, hetekben ismét közbeszéd témájává lett (A szív dobog, de az ember már nem él, Népszabadság, 2009. jan. 23.) a halál pillanatának, és az ezzel szoros összefüggésben álló szervátültetésnek a kérdése. A hatályos törvények szerint most akkor mondható ki valakiről, hogy halott, ha az agy - beleértve az agytörzset is működése teljes egészében megszűnt. Ebben az állapotban nem válthatók ki agytörzsi reflexek, spontán légzés nincs.

A kérdés kettős. Egyrészt valóban megállapítható-e teljes bizonyossággal az agyhalál beállta? Másrészt, halál-e az agyhalál? A kérdés nagyon lényeges etikai dilemmát vonz maga után: Kötelességem-e segíteni embertársamon a saját egészségem, illetve életem árán? Ha ugyanis az agyhalál nem teljességgel megállapítható, illetve nem az agyhalált, hanem a szívműködésének leállását tekintjük a halál beálltának, akkor adott esetben, mondjuk szívátültetés esetén egy ember halálát okozzuk egy másik ember esetleges megmentéséért.

A tudomány fejlődése során újból és újból olyan gyakorlati kérdések merülnek fel, amelyekre a mai rabbiknak meg kell találniuk a választ. Ha igaz ez a tudomány egészére, bizonyára még inkább így van az orvostudománnyal, ahol egy-egy kérdésnek mély erkölcsi vonzatai is lehetnek. E problémák megvizsgálásakor a rabbik feladata nem az, hogy a saját erkölcsi és logikai értékrendjükre hagyatkozva döntsenek, hanem az is, hogy elmélyedjenek a zsidóság több ezer éves forrásaiban, a Bibliában, a Talmudban, ahol ha magát a felmerülő problémát nem is, de a probléma kulcsát megtalálhatják, és eszerint dönthetnek. Ilyen orvosi etikai kérdés az elmúlt 150 évben a szervátültetés kérdése.

A szervátültetés szinte minden típusa a Tóra álláspontja szerint megengedett, etikai kérdések azért azonban vannak:

1. Kötelességem-e a másikon segíteni, akár a saját magam veszélybe sodrása által?

A bibliai passzus „élhessen testvéred melletted” arra tanít bennünket, hogy habár ilyen esetben is nemes dolog a másik megsegítése ez semmiképp sem kötelességem. A „...Ne zárkózz el a testvéredtől” passzus pedig arra tanít, hogy külön felelőssége van a rokonnak, hozzátartozója megsegítésében.

2. Szabad-e a szív és a (teljes) máj átültetésnél egy agyhalott ember életét végleg elvéve, testrészét kivéve máson segítenem?

Ebben a kérdésben megoszlanak a rabbinikus vélemények, a kérdés ugyanis az, hogy a biblia szerint mikor áll be a halál pillanata.

 

A kérdésben – egy pár évvel ezelőtt – rabbi kollegámmal, Oberlander Báruch rabbival együtt részletes tanulmányt jelentettünk meg, amely itt olvasható: http://zsido.com/konyvek/szervatultetes/73/1614

Az utóbbi napokban és hetekben sokat lehet olvasni és hallani a hírekben és a média különböző híradásaiban, a gázai (a Szentföld tengerpartjának déli része) eseményekről. Négy év folyamatos rakétatámadás után, amelyben arab terroristák több mint 2000 rakétát lőttek ki az izraeli civil lakosságra, Izrael állam arra a következtetésre jutott, hogy nem folytathatja az eddigi visszafogott politikáját, nem tűrheti tovább a halálos, illetve testben és lélekben is súlyosan sérült áldozatokat követelő folyamatos terrortámadásokat. Néhány napos intenzív légi támadás után több ezer katonával behatolt a Gázai övezetbe, hogy megtisztítsa azt a terroristáktól.

Minden háború komoly etikai és erkölcsi kérdéseket vet föl, hiszen a háború mindenképp emberélet-veszteséggel jár. A gázai háború azonban az általánosnál is több morális kérdést vet fel. A gázai övezet hossza 41 km, szélessége 6 és 12 km között váltakozik. Teljes területe mindössze 360 négyzetkilométer, lakossága pedig 1,5 millió. Minden leadott lövés vagy bomba ilyen sűrűn lakott területen magában hordozza annak a veszélyét, hogy ártatlan civilek sérülhetnek, halhatnak meg. Gázában tovább súlyosbítja ezt a problémát, hogy a terroristák szándékosan a civil lakosság között rejtőzködnek, itt rejtegetik fegyvereiket, és rakétakilövő állásaikat is lakóházak, iskolák, óvodák, kórházak területén, vagy azok közvetlen környékén állítják fel. Tudatosan kihasználják a civil lakosságot, és védtelen gyermekeket, nőket használnak élő pajzsként. Mindezt abból a célból, hogy korlátozzák az izraeli hadsereg mozgásterét. Ebből kifolyólag a civil áldozatok veszélyeztetettsége kettős kérdést vet fel. Melyik a helyesebb út? Ha a civileket veszélyeztető terroristák védelmet kapnak más civilek védelme érdekében? Vagy morálisan alátámasztható-e, hogy civilek is veszélybe kerüljenek a más civileket támadó terroristák miatt?

Izrael hadseregének, a világon egyedül álló humánus gyakorlata példamutató. Nincs még egy hadsereg a világon, amelyik a támadás előtt röplapokon és telefonon keresztül értesítené a civil lakosságot a következő célpontokról. Izrael hadseregének etikai kódexében a következő áll: „A fegyverek tisztasága. – Az Izraeli Hadsereg katonái csakis küldetésük teljesítése céljából, és az ahhoz szükséges mértékben használhatják fegyvereiket és erejüket. Emberségüket még a bevetés ideje alatt is megtartják. Az Izraeli Hadsereg katonái nem használják fegyvereiket civilek, vagy fogságba került katonák ellen, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne veszélyeztessék az ilyen emberek életét, emberi méltóságát, illetve birtokát”.

Az utóbbi napokban többen is fordultak hozzánk mind a hazai zsidó közösség, mind a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből azzal a kéréssel, hogy fejtsük ki a háláchá, a zsidó jog, a zsidó erkölcs és etika tanítását e kérdéskörben.

A témában két rabbi kollegával írtunk egy hosszabb tanulmányt, ami itt olvasható.

Aki hasonló hang előadásra kíváncsi, az ezt hallgassa meg!

Alább pedig egy rövid összefoglalás, ízelitő:

 

1. Minden háború komoly erkölcsi kérdéseket vet föl. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a gázai terroristák tudatosan védtelen embereket használnak élő pajzsként. Izrael humánus gyakorlata példamutató. Nincs még egy hadsereg a világon, amelyik a támadás előtt röplapokon értesítené a civil lakosságot a következő célpontokról.

2. A Biblia tanítása szerint a Teremtés legfőbb célja maga az élet. „Aki akár csak egy lelket is megment, olyan, mintha az egész világot mentette volna meg” – tanítja a Talmud. Kerülni kell a fegyveres konfliktusokat. Azonban mégis vannak különleges esetek, amikor nincs más választás, mint fegyverhez nyúlni.

3. Izrael honfoglalásakor a Biblia két típusú háborút különböztetett meg egymástól, a honfoglaló háborúkat és a többi háborút. A honfoglaló háború egy egyedi bibliai szabály. A többi háborúval kapcsolatban a Biblia azt tanítja, hogy kötelező volt a csata megkezdése előtt a békefelhívás, és annak elutasítása esetén is, a harcokban kímélni kellett a civil lakosságot. Ezt láthatjuk a Biblia elbeszéléséből is, amikor Jákob mélyen elítéli két fia tettét, akik húguk megalázása után, lerohanták Schem városát, és a teljes férfi lakosságot kiirtották.

4. Az önvédelem kötelessége az élet értékének tiszta tanításából ered, mely szerint ahogy a másik ember lelke, úgy a sajátom sem osztályrészem, hanem Isten tulajdona. Ez a szabály annyira erős, hogy nem csak a közvetlen, hanem a közvetetten gyilkosra is vonatkozik. Az önvédelem akkor is kötelező, ha olyan civil áldozatokkal is jár, akik közvetve de tudatosan segítették a fegyveres támadót.

5. Az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke alapján, minden nép joga önvédelmi cselekménnyel fellépni az ellene forduló fegyveres támadásokkal szemben. A nemzetközi norma háborús bűnnek tekinti civilek tudatos bántalmazását, mégis adott esetben része a nemzetközi normáknak, hogy az önvédelmi fegyveres beavatkozást akkor is véghez kell vinni, ha az ellenséges fegyveres oldal kiiktatása elkerülhetetlenül magával hozza civilek bántódását is. Tehát ebben a különleges esetben megengedett az önvédelmi hadviselés, és minden civil áldozat, a civileket élőpajzsként felhansználó terroristák felelőssége. Ennek megfelelően jártak és járnak el a nyugati civilizáció államai is.

Sziréna, rakéták, összeomló épületek


Az emlékek mai is úgy nyilalnak belém, mintha tegnap lett volna.

Jómagam egy 11 éves kislány Izrael északi részén Haifa melletti kis városban.

Nagyban eltérve a jelenlegi háborútól, annak idején nagyon sok volt a figyelmeztetés, és több időnk is volt menedékhelyet keresni. Nagy volt a felkészültség. Irak, amelyet az Egyesült Államok és még 34 szövetsége ország megtámadott, miután azok lerohanták Kuwaitot, úgy gondolta Izraelen bosszulja meg harci tehetetlenségét. Nagy volt a készültség, hiszen egymás után hullottak több száz kilométer távolságból a Scud rakéták Izraelre. A mi kis 10 tagú családunk, szüleim és 7 testvérem is teljes készültségben voltunk. A kémiai támadástól tartva mindenkinek gázmaszkot kellet az oldalán tartania, hogy szükség esetén azonnal feltudja venni. Evés, alvás, fürdés, tanulás a gáz maszk mindig ott volt mellettünk. Otthon az egyik szoba „hermetikus teremnek” lett kinevezve, itt ugyanis ragasztó szalaggal teljesen elzártunk minden nyílást a kémiai támadás esetére készülve.

Soha nem felejtem el: mindannyian csüngtünk a rádión, mintha infúzióra lennénk kötve. Ábá, Imá, és legidősebb – akkor 16 éves – testvérem Chiliktől kezdve egészen a legfiatalabb Mendiig, aki akkor mindössze pár hónapos csecsemő volt. Sok millió izraeli családhoz hasonlóan ültünk a rádió mellett, és minden percben azt vártuk mikor lesz riasztás. A riadó persze soha nem ekkor, hanem mindig a legváratlanabb pillanatokban érkezett.

„Náchás cefá….niiiiióóóóóóóó” törte meg a feszült nyugalmat a kódszó és az azt követő riadóhang. Ekkor tört ki az őrület. Hiába tudtuk mi a teendő, mindenki őrülten rohangált mindenfelé. Rivká húgom nem találta a maszkot és ijedtségében sírva fakadt, Chilik félmeztelenül a fürdőszobából rohant ki, és amikor már mindannyian a „védett” szobában ültünk, akkor jutott eszünkbe, hogy Mendi a kisbaba kint maradt…

Ábá (apu) próbált minket nyugtatgatni, de látszólag ő volt a legjobban megijedve „Tehilim (zsoltárok) a tilim (rakéták) ellen” – szokta mindig viccelődve mondani, és mindannyiunk kezébe nyomott egy zsoltáros kötetet.

Mondtuk is a zsoltárokat szaporán, és izgatottan vártuk, hogy kijöhessünk és visszatérhessünk a „nyugalmi állapotba”, egészen addig, míg el nem hangzott a süvöltő riadó és izraeli férfiak és nők, gyerekek és felnőttek, betegek és egészségesek rohantak menedékbe az életükért.

Eszembe jutnak azok a hetek, kiráz a hideg, és nem irigylem azokat a szülőket és gyerekeket, akik évek óta élnek így. Azoknak, akiknek mindössze 15 kritikus másodpercük van, és sohasem tudhatják mikor csap le rájuk a kegyetlen halál…

 

Köves Dvora, Budapest

A zsigány párhuzam…

 

Már rég megfogadtam, hogy olyanról nem írok, amihez nem értek. Nem vagyok szociológus és a cigányság társadalmi beilleszkedéséről, illetve történelméről is szégyenteljesen nagyon keveset tudok. De most mégis megszegem magamnak tett fogadalmamat. Csakis azért mert túlságosan is szembeötlő a párhuzam.

Sokunkat aggaszt a szélsőjobb és az erőszak terjedése, (vagy ha úgy tetszik, nagyhangúsága…), de azért a tisztánlátás kedvéért fontos leszögezni, hogy ma nem a magyarországi zsidóság az elsőszámú fizikai veszélyeztetettje ennek a folyamatnak. Nem mintha manapság nem lenne divat a zsidózás, vagy nem lenne a magyar társadalom 5-10 százalékában egy erős hajlam a zsidógyűlöletre. Nem. Egyszerűen azért, mert 1. a világ és köztük a magyar emberek túlnyomó többsége nem tartja szalonképesnek az ilyen nézeteket 2. (és ez még fontosabb) a magyar társadalom számára ma a zsidóellenesség egy fantom csoport elleni gyűlölet, nem pedig valós és folyamatos személyes sérelmek és helyi feszültségek által táplált érzelemmel teli ideológia 3. a mai magyar társadalomban a zsidó származású emberek csoportja nem egy kézzelfogható társadalmi csoport, akik ellen folyamatos provokációval haragot lehetne irányítani. Merem remélni, hogy ma a magyar zsidóknak nem kell közvetlen fizikai veszéllyel szembe nézniük.

A szélsőjobb valódi fegyvere tehát nem a zsidók, hanem a cigányok. Mégpedig éppen azért, mert a fent említett három pont a cigánygyűlöletről már nem mondható el. 1. A cigánygyűlölet nagyon sok honfitársunk szemében egyáltalán nem szalonképtelen 2. A gyűlöletet helyi szinten állandó társadalmi feszültségek és sérelmek szítják 3. A cigányság igenis nagyon egyszerűen körülhatárolható társadalmi csoport. Mindenütt beazonosítható, és könnyen áldozattá tehető.

Akkor viszont hol a párhuzam? A társadalmi feszültséghez való hozzáállásban.

A magyar zsidóság több évezredes üldöztetés, megkülönböztetés és társadalmi kirekesztés után – más európai országokhoz hasonlóan – 1867-ben elnyerte egyenjogúságát. Ettől kezdve (különösen az 1895-ös receptálást követően) olyan különálló társadalmi-népcsoport, hogy zsidóság de jure nem létezett többé. A zsidók minden jogot megkaptak és magyar társadalom szerves részévé válhattak. Csakhogy de facto a több száz év társadalmi kirekesztettség, a kirekesztettségből és a világnézeti különbségekből fakadó foglalkoztatási szokások stb. és a vallási hagyományokból fakadó kulturális különbségek továbbra is léteztek. A zsidóság sem a valóságban, és pláne nem a befogadó társadalom nagy részének szemében nem szűnt meg létezni. Sőt. A dualizmus korszakát jellemző polgárosodási folyamat és gazdasági fejlődés, a bank szektor létrejötte és az ipari forradalom egyik fontos mozgató motorja és talán legnagyobb nyertese, éppen a pénzügyekben otthonosan mozgó zsidóság egy része volt. Ugyanakkor pedig a feudális rendből visszamaradt, de az új világrendhez nem elég rugalmasan alkalmazkodó társadalmi rétegek vesztesei lettek e változásoknak.

Nem csoda tehát – az első látásra abszurdumnak tűnő fejlemény – hogy alig pár évvel az emancipáció törvénybeiktatása után az antiszemitizmus erősödésének lehetünk tanúi (lásd Tiszaeszlár, vagy az Istóczy féle antiszemita párt). És miközben a fent említett társadalmi feszültségek valóban léteztek, vagy is valóban létezett zsidókérdés (a szó valós és nem pejoratív értelmében), mégis az emancipációt jogosan alapértéknek tekintő vezető politikai erők kerülték a témát, annyira hogy annak a megvitatását, problémaként (és az arra való megoldásként) való kezelését teljesen átengedték Istóczyiéknak. Nem ismerték fel időben, hogy az a tény hogy az emberi szabadságjogok törvénybe lettek iktatva, és a törvény nyelvén nem létezik zsidóság, még nem jelenti azt, hogy a mindennapok terepén ne létezne zsidó társadalmi réteg a maga beilleszkedési nehézségeivel és egyediségével, és ne létezne zsidógyűlölet. A történet végét ismerjük. Habár a 30-as 40-es évek zsidó gyűlöletéhez, és zsidótörvényekhez a rövid életű Tanácsköztársaság rossz reputációja is vezetett, kétségtelen, hogy még a Monarchia felbomlása előtt enyhíteni lehetett volna a helyzeten, ha az országot vezető politikusok felismerik a probléma valódi mivoltát. Felismerik a tényt, hogy  a zsidóság emberi jogainak törvénybeiktatásával nem várhatják el a zsidóság megszűnését, vagyis azt, hogy a zsidók megszűnjenek zsidók lenni. Zsidók tehát maradtak, és társadalmi feszültség is létezett. Ezt a társadalmi feszültséget pedig nem lehetett egyszerűen a törvény hangoztatásával és azzal elintézni, hogy ilyen nem is létezik.

Véleményem szerint hasonló hibát követ el ma a vezető politika (és média) a cigányság kérdésében. A probléma ugyanis kétségtelenül létezik, cigánybűnözésről, cigány-munkanélküliségről stb. valóban nem beszélhetünk abban az értelemben, hogy „a cigányság vérében van a munkakerülés”, de kétségtelen, hogy a cigány munkanélküliek esetében az esetek többségében nem tekinthetjük egyszerű véletlen egybeesésnek roma származásukat a munkanélküliségük tényével. Mégpedig azért nem, mert nagy tartozásunk van a romák társadalmi beilleszkedésének elősegítésében. Nem elég ugyanis törvényileg kimondani, hogy minden ember egyenlő, hanem a gyakorlat szintjén is elő kell segíteni, hogy helyi iskolai, munkahelyi, bűnügyi problémák és feszültségek egyre kevésbé legyenek, és ha már vannak, akkor azokból ne csináljunk nemzetiségi kérdést.

Különböző hajmeresztő helyi önkormányzati, iskoláztatási diszkriminációkról hallunk. Ezek a megkülönböztetések, feltehetően ténylegesen létező feszültségek folytán született hibás döntések. De az ez ellen való fellépés sokkal árnyaltabb kellene hogy legyen, mint egyszerűen a törvényi egyenlőség hangsúlyozása, ez ugyanis sok esetben a helyi feszültségeket, akaratlanul is, előítéletekkel teli fajgyűlöletté eszkalálja.

A felelős politikusok és véleményformálók nem hangoztathatják egyedül az egyenjogúság elvét, hanem helyi szinten kell hogy enyhítsenek a valós feszültségeken. Ha nem veszik kézbe az ügyet, akkor megint csak a szélsőjobbnak engedik át a terepet. Ők lesznek egyedül, akik felvetik a probléma létezését és „megoldást is kínálnak rá”, a maguk módján.

Tanuljunk a történelemből! Ne engedjük, hogy ismételje önmagát!

Ha szeretnéd tudni, hogy mi is az a Hanuka (ma este /dec. 21./ kezdődött), de azt se tudod mit kérdezz, akkor íme egy kis összeállítás, amely segít eligazodni.

(Ha kedvet kapsz és még többet szeretnél akkor nézz be ide!) 

–A hanuka a nem zsidók által leginkább ismert zsidó ünnep. Ennek mik az előzményei?
–Valóban a hanuka lehet manapság a legismertebb zsidó ünnep. Ennek elsődleges oka, hogy ezt az ünnepet a zsidók a többitől eltérően nem csak családi körben ülik meg. A hanuka egyik jellegzetessége, hogy az ekkor ünnepelt csodát az ősi zsidó források szerint a világnak is hirdetni és mutatni kell. Azokat a gyertyákat, azokat a fényeket, amelyekkel ezt a csodát hirdetjük, az egész világnak meg kell mutatni, mert ezek minden embernek fontos üzenetet hordoznak.

–Milyen történelmi háttere van a hanukának?
–A hanuka a világi időszámítás előtt második században történt eseményekre emlékezik, amikor a szír–görög birodalom meghódította Izraelt, és elfoglalta a zsidók legszentebb helyét, a jeruzsálemi szentélyt, és megszentségtelenítette. A fizikai elnyomás mindig együtt járt a szellemi elnyomással is, így hát megtiltották a zsidóknak, hogy a vallásukat gyakorolják: a szombatot tartsák, körülmetéltessék a gyermekeiket, tanulmányozzák a Tórát, a Bibliát. Ezt megelégelte a zsidóság: egy kis csapat fellázadt, és csodálatos módon leverte a birodalom igáját. Ezután bementek a Szentélybe, megtisztították és újra fölavatták a templomot. Ebből ered az ünnep elnevezése is, a hanuka szó ugyanis azt jelenti: fölszentelni.

–A csoda azonban nem csak a harci győzelemben nyilvánult meg…
–Így igaz. Fontos kelléke volt a Szentélynek a hétágú gyertyatartó, a menóra, amihez különleges, szent olajra volt szükség. Ilyen azonban már nem volt, mert a hódítók mindent megszentségtelenítettek. Összesen annyi szent olajat találtak, amennyi egy napra lett volna elegendő, hogy égjen. Ezt meggyújtották, és csodálatos módon nemcsak egy, hanem nyolc napig égett. Ennyi idő alatt pedig tudtak megfelelő módon szent olajat készíteni. Ezért két csodára emlékezünk hanuka ünnepén. Emlékezünk egyrészt arra a csodára, hogy a zsidók maroknyi kis serege hogyan győzte le a nagy birodalmat, hogyan győzedelmeskedett az igazság és a vallásszabadság az elnyomatással szemben. Egyúttal emlékezünk arra a csodára is, hogy az egy korsó olaj nyolc napig égett. Ebből ered az is, hogy az ünnep egyik legfőbb kelléke a nyolcágú gyertyatartó, amelyben mindennap egy újabb gyertyát vagy olajmécsest, egy újabb lángot meggyújtunk. 

–Az ünnep egyik legfontosabb kelléke tehát a gyertyatartó, a menóra?
–A gyertyatartó valójában nem nyolc-, hanem kilencágú, mert van egy plusz láng, egy segédgyertya, amivel meggyújtjuk az összes többit. Első nap így egy plusz egy láng ég, másnap kettő plusz egy, a harmadik nap pedig három plusz egy és így tovább.

–Mit értenek azon, hogy a csodát fel kell mutatni a világnak?
–A zsidó tanítás, a Talmud azt mondja, hogy ezt a csodát úgy kell hirdetni, hogy a gyertyatartót kitesszük az ablakba vagy az utcai ajtófélfán kívülre. Sötétedés után kell meggyújtani a gyertyákat úgy, hogy mindenki lássa a fényt – és azt, hogy a fény hogyan győzedelmeskedik a sötétség felett. Azt, hogy egészen kis fény is milyen nagy sötétséget tud legyőzni – ami az ünnep jelentőségét is kifejezi. Ez a fény minden ember életében jelképezi a csodát, aminek nagyon nagy jelentősége van abban a sötétségben, amit sokszor megélünk. Innen ered az ünnep ismertsége is, hiszen a bölcsek azt mondták, hogy ezt a fényt "ki kell rakni" az utcára.

–Az ünnepek külsőségei mindig az adott kor szellemében módosulnak. A hanuka esetében beszélhetünk ilyen változásokról?
–Az utóbbi néhány évtizedben a világ nagyon sok városában tovább vitték a fény felmutatását, és köztereken kezdték hirdetni a csodát: központi nagy gyertyagyújtásokat szoktak szervezni. Budapesten is az idei immár a tizedik esztendő, hogy a Nyugati téren közösen megrendezi a nagy hanukai gyertyagyújtást a Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Alapítvány, valamint az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség. De emellett sok más program is van, hiszen például minden főtérre ki szoktuk tenni a gyertyatartókat – amelyek igazából már nem is gyertyatartók, hanem három-négy méter magas mécsesek. Most már Magyarországon is ez a legismertebb zsidó ünnep. Mindenki tud róla, hiszen a hanuka nagyjából egybeesik a karácsonnyal, tehát egyébként is ünnepi időszakban van. Ha pedig valaki elhalad a Nyugati téren, nem tudja nem észrevenni a gyertyagyújtási ünnepséget, ahol a finom olajban sülő fánkok mellett minden este több száz ember önfeledten táncol.

–Csak vallásos zsidók vehetnek részt ezen a rendezvényen, vagy laikusok is bekapcsolódhatanak?
–Nagyon sok nem zsidó résztvevője is van ezeknek az ünnepségeknek, és mindig meghívunk közéleti személyiségeket is. Fontos ez, mert ezzel szimbolizáljuk azt is, hogy ma már nem kell félni zsidónak lenni, nem kell félni nyíltan megmutatni és megismertetni másokkal az ünnepeinket. Az ünnepség estéin közéleti személyiségek, miniszterek vesznek részt, és minden évben a miniszterelnök és a köztársasági elnök is levélben küldi meg ünnepi üdvözletét.

–A közös ünneplés akkor is jelentős dolog, ha az előítéletekről és felszámolásukról beszélünk…
–Az előítéletek mindig a tudatlanságnál kezdődnek. Ha nem tudjuk, mi az, hogy zsidó, akkor bármit elhiszünk róla, ha nem tudjuk, hogy milyen egy zsidó ünnep, akkor nem is lehet reális képünk róla. Ezért is tartom fontosnak, hogy ezt az ünnepet mindenki megismerheti, és közelről láthatja, hogy valóban mennyire emberséges, mennyire jó hangulatú. Gyertyagyújtás után mindig van szabadtéri tánc, utána pedig fánkosztás.

–A fánk hogyan kapcsolódik az ünnephez?
–A fánknak külön jelentősége van, mert az is a csodával kapcsolatos: ilyenkor hagyományosan olajban sült ételeket szoktak enni – hiszen olajjal történt a csoda. Fontosnak tartom, hogy ma már nagyon kevés olyan ember van Budapesten, aki ne hallott volna a hanukáról. Hála istennek, eljutottunk oda, hogy a világon mindenütt, így Magyarországon is lehet ilyen nyíltan, minden félelem nélkül ünnepelni.

Szótár: hanuka

A hanuka az egyik leghosszabb, nyolc napig tartó zsidó ünnep: a fény ünnepe, amely egy csodára emlékeztet, s abban egyedi az izraelita ünnepek között, hogy hadi eseményt örökít meg a nép emlékezetében. Júdás Makkabeus győzelmet aratott Antiochusz hadvezérei fölött, megtisztította a jeruzsálemi templomot és kivívta, hogy a zsidók szokásaikat megtartva szabadon élhessenek.
A Makkabeusok könyveit, amelyekben ezeket az eseményeket feljegyezték, a zsidó iratok apokrifnek nevezték, mert nem tartoztak a zsidó kánonhoz, de a keresztény egyház elfogadta sugalmazott könyvnek, s az Ószövetségben megtalálható. Mivel a zsidók számára az ebben leírt események a történelemben már a Bibliában leírt események után következtek, a hanukát posztbiblikus, azaz a bibliai idők utáni ünnepnek nevezik.
A hanuka minden évben más világi dátumra esik, az idén mától ünneplik.
Az alkalmi rendezvények keretében holnaptól csütörtökig a Nyugati téren minden este hat órakor tartják meg az ünnepi gyertyagyújtást.

Az írás erdetileg Szabó Palócz Attila velem készített interjúja

A zsidó nép, több mint kétezer éve ünnepli Hanuka ünnepét (idén 2008. december 21. estétől 28. estéig), melyen arra emlékeznek, hogy az Izraelt elfoglaló, és a zsidó hitéletet korlátozó, szír görögöket a zsidó nép kis csapatának, a Makkabeusoknak sikerült kiűzniük hazájukból. A győzelmes csata után a zsidók visszatértek legszentebb helyükre a Jeruzsálemi Szentélybe, ahol meg akarták gyújtani a hétágú mécses lángjait, de csak egy napra elegendő tiszta olajat találtak. Csoda történt és az egy napnyi olaj nyolc napon át égett a Menórában. Ennek emlékére minden este meggyújtjuk a Hanuka mécsesének lángjait, úgy hogy nyolc napon át minden este eggyel több gyertyát gyújtunk. A zsidó bölcsek tanítása szerint ezt a csodát hirdetni kell, és ezért a menórát az ablakba, vagy az ajtófélfa mellett kell felállítani. Az utóbbi években világszerte mindenütt köztereken és utcákon is rendeznek nyilvános hanuka ünnepségeket lehetőséget adva a csoda és az ősi zsidó ünnep megismertetésére. Ebben az évben, a fény ünnepe alkalmából a nyilvános ünnepség szervezői gigantikus „Tégy jót!” kampányt indítanak.

Egyre többen érezzük, hogy sötétség vesz bennünket körül. Nem könnyű időket élünk. Gazdasági válság, terror, gyűlölet, emberek közti ellenségeskedés és széthúzás. Mit tehet az egyes ember ebben a helyzetben. Ha valaki egyetlen ember életén segít olyan mintha az egész világot mentette volna meg. – ezt tanítja a Talmud, a zsidó bölcselet egyik legfontosabb műve. Mit lehet tenni egy olyan világban, ahol tehetetlennek érezzük magunkat? Cselekedni kell! Fel kell ismernünk, hogy a világ eseményeit igenis mi befolyásoljuk, hiszen a 6 milliárdos földkerekség egésze hatmilliárd különálló egyénből áll össze. Segítsünk önmagunkon azzal, hogy segítünk közvetlen barátainknak, embertársainknak. Ha mi tudunk saját magunkon változtatni, akkor képesek vagyunk közvetlen környezetünket és az egész világot jobbá tenni. Ha egy pár ember gyilkos tette képes egy egész világ sorsát rossz irányba terelni, mennyivel inkább képes egy-egy jó cselekedet a jó felé vezeti világunkat. Legyünk erősek és bátrak! Szabjunk mi fazont a világnakés ne engedjük, hogy a világ negatív eseményei sodorjanak bennünket magukkal. Hanuka, – a fény ünnepe – éppen ezt az üzenetet hordozza magában. A zsidó makkabeusok (i.e. 165) kis serege kezébe vette saját sorsát és az erőfölény ellenére kivívta saját népének és hitének szabadságát az elnyomókkal szemben. Ennek állítunk évszázadok óta emlékgyertyát, hirdetve hogy a teljes sötétséget is képes elűzni egy egészen kis láng. Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség és a Chabad Lubavics Zsidó Nevelési Alapítvány „Jót tenni jó!” kampányt indít, melynek keretében, Hanuka nyolc napjára 8000 jó cselekedet terveznek „összegyűjteni” a nyugati téri nyilvános Hanuka ünnepségeken és az ahhoz kapcsolódó internetes kampányon. Az ünnepség minden estéjén körbe megy a több száz fős ünneplő tömeg körében egy nagy persely, amelybe minden résztvevő legalább egy jó cselekedetre irányuló elhatározást dobhat be. Az elhatározásokat a zsidó nép, és a világ egyik legszentebb helyszínére, a Jeruzsálemi siratófalhoz küldik a szervezők.

A www.zsido.com honlapon a kampányban résztvevők több száz ötletet is kaphatnak arra, milyen jó cselekedettel tehetik szebbé és fényesebbé a világot. A központi Hanuka ünnepségekre december 21-től 28-ig (péntek kivételével) minden este 18 órakor kerül sor a budapesti Nyugati téren. A több száz fős ünneplő közösséget rabbik, hitközségi vezetők, közéleti személyiségek köszöntői, központi gyertyagyújtás a négy méteres Hanukián, zene, hagyományos zsidó tánc, éneklés és az ünnepi fánk várja. 28-án gyereknap, külön programmal és ajándékokkal. Mindenkit szeretettel várnak a szervezők. A kampány videót és a csatlakozási lehetőségeket érdemes megnézni itt.

A fényt nem lehet legyőzni

Személyes gondolatok a mumbai rabbiházaspár, Gabriel es Rivka Holtzberg lemészárlása után.

Szerda estétől kétségbe voltunk esve. Imádkoztunk és kérleltük a Mindenhatót, hogy történjen meg a lehetetlen és a mumbai Holtzberg család meneküljön meg a Sátán kegyetlen karmai közül. Ahogy múltak az órák egyre fogyott a remény, és péntek estére már egyértelmű lett a mumbai Chábád zsinagóga és zsidó központ már csak halottakat tartogat falai között. Minden ember halála felmérhetetlen veszteség. De olyan embereké, akik teljes önzetlenségből, másokért élték életüket még felfoghatatlanabb. Szívem összeszorul, amikor a mindig mosolygós Gabrielre (Gabi, ahogy mi becéztük) és a szülők nélkül maradt két éves Mojsira gondolok.
Gabival 13 éves korunk óta ismertük egymást. Én akkor egy nyárra érkeztem Budapestről New Yorkba, egy lubavicsi vallásos zsidó táborba. Kilógtam a sorból, hiszen asszimilált magyar zsidó család sarjaként, nem csak angoltudásom hagyott maga után kivetnivalót, hanem a zsidó vallással kapcsolatos szokások ismeretében is nagyon el voltam maradva. Azt mondják a gyerek társadalom a legkegyetlenebb. Valóban voltak gyerekek, akik kevés szánalommal viseltettek irántam és csúfoltak, kinevettek. De Gabi egyből felkarolt, tanított, segített, megvédett, és a kezdeti nyelvi nehézségek ellenére vérbeli barátságot kötöttünk, talán azért is volt különösen érzékeny, mert ő is kilenc éves volt, amikor Izraelből, új környezetbe, New Yorkba költöztek. Gyerekkora óta benne volt a küldetéstudat.
Nyolc éven keresztül nem találkoztunk, majd mikor izraeli tanulmányaimat befejezve ismét a New York-i rabbi iskolában kötöttem ki, megint összehozott bennünket a sors. Gabi cseppet sem változott, benne volt a segítőkészség, a másokra való odafigyelés, de ez addigra párosult a tanulásban elért kiemelkedő eredményeivel, az íráshoz való tehetségével is. Rabbi iskolánk tudományos folyóiratát szerkesztette, és nem egyszer vitatkoztunk éjszakába nyúlóan ebben az időszakban.
Soha sem volt kérdés, hogy a rabbi pályát választja, mindig azt kereste, hogyan tud tanítani, hogyan tud másokat a zsidósághoz visszavezetni. Mindig tudtuk, hogy tehetségével messzire fog jutni.
Rivkát izraeli születésű feleségem által ismertem meg. Elemi elsőtől voltak osztálytársak, és még mielőtt Gabival találkoztak volna gyakran járt hozzánk Haifa melletti lakásunkra, hogy Debórával a főiskolai tananyagot átismételjék.
Ott voltunk az eljegyzésükön, az esküvőjükön és úgy gondoltuk ennél jobban egymáshoz illő párt ritkán hoz össze a Teremtő keze. Igazán boldogak voltak együtt, és az egymást követő halálosan beteg kisbabák sem vették el kedvüket az élettől, és ami a legfontosabb az örömteli élettől, egy olyan élettől, amiben nem magukkal, és a maguk fájdalmaival voltak elfoglalva, hanem a nap 24 órájában küldetésüket teljesítették. Nem is csodálkoztunk, hogy Gabi és Rivká Bombaiban kötöttek ki. Olyan emberek voltak, akik nem riadtak vissza a nehézségektől, akik a Világ legtávolabbi pontjára is készek voltak elmenni, hogy másokon segíthessenek. És segítettek is. Otthonuk, a „Chabad House” mindig nyitva állt, és fénypontja volt nem csak a helyi 4000 indiai zsidónak, akik végre „szülőkre” leltek, hanem a több tízezer évente megforduló izraeli fiatal turistának és külföldi üzletembernek is.
Gabi és Rivka azt tették, amit még négyezer lubavicsi, chábád rabbi család tesz, a világ több mint 1500 pontján. A „CháBáD” a zsidó filozófia, a Kabbala első három attribútumának a Bölcsesség, Értelem és Tudás mozaikszava. Egy Lubávics nevű kis orosz faluból indult a tanítás, hogy minden alapja ez a három attribútum. A tudás, az értelem és a bölcsesség terjesztése vezet mindenegyes lélek és mindenegyes cselekedet végtelen értékének felismerésére. Ez az irányzat az, amely úgy véli, hogy minden zsidó és minden ember kötelessége a tudást magába szívni, és azt rögtön tovább is adni. Azt tanítja, hogy az élet értelme a másikon segíteni.
A néhai lubavicsi Rebbe Menachem Schneersohn (1902-1994) rabbi tanítása ösztönzött több ezer fiatal ortodox zsidó családot, hogy otthonukat, családjukat és a megszokott környezetüket elhagyva a világ legtávolabbi pontjaira költözzenek, és a helyi zsidó életbe bevetve magukat a fényt hirdessék. Mindezt nem pénzért, nem kóvedért (tiszteletért), hanem a „CháBáDért” – a tudás terjesztésért, a zsidó népért.
Persze vannak, akik kritizálnak, akik konkurenciát látnak ebben a munkában, egy kicsit „túl rámenősek” vagyunk, „túl elszántak”, „meg vagyunk győződve hitünkről”, de egyet senki sem vitat, a 29 éves Gabi és a 28 éves Rivká a fény követei voltak.
A fény követei szerda este egy egészen más küldetés követeivel találták magukat szembe. A „Sátán” követei tettek náluk látogatást, hogy hideg fejjel kegyetlenül legyilkolják őket és a Chábád Ház többi vendégét köztük Leibish Teitelbaum rabbit, a sátoraljaújhelyi és máramarosszigeti rabbi család sarját, az Auschwitzban mártírhalált halt nyírbátori ortodox rabbi unokáját, aki nyolc kisgyereket és egy özvegyasszonyt hagyott maga után.
A sötétség követei kegyetlenül végeztek velük, de a fényt nem tudták legyőzni. A Holtzberg házaspár egyetlen egészséges gyermeke, a kétéves Mojsi csodával határos módon a házvezető Szandra hősisségének köszönhetően megmenekült és Bombayba máris új lubavicsi rabbi érkezett. Dov Goldberg rabbi máris kezébe vette a helyi közösség sorsát, pénteken már istentiszteletet vezényelt, és a Chábád Ház fizikai és szellemi restaurálását ígéri.
Fájdalommal teli konferencia beszélgetésben vettem részt vasárnap este. A világ különböző pontjain élő lubavicsi rabbik arról beszélgettünk, hogy mit lehet most tenni. A válasz egyértelmű. A biztonsági intézkedések megerősítésén túl csak egy dolgot tehetünk, még több fényt kell hirdetnünk.

A fényt nem lehet kézigránátokkal legyőzni…

„Sául és Jónátán a szeretni valók és kedvesek éltükben, még holtukban sem váltak el; sasoknál gyorsabbak voltak, oroszlánoknál bátrabbak.” (2Sámuel 1:23.)

 

A Holtzberg házaspár és az összes Bombay-i mártír halálának hetedik napján rendezett emlék istentiszteletre mindenkit szeretettel várunk.

2008. december 5. 18 óra; 1065 Vasváry Pál utca 5.